Majdnem három hét telt el azóta, hogy megérkeztünk, fejest ugrottunk a munkába és a családba. Nem sok idő volt az útról gondolkodni. De az ujjbegyeim még mindig zsibbadnak, és még mindig értékelek minden pillanatot, amit fűtött szobában tölthetek. Vagy biciklin, persze.
Először is bocsánat, hogy lemondtuk az Esztergom és Budapest közötti örömtekerést! Úgy hallottuk, volt, aki nagyon számított rá, de sajnos nem tudtuk összehozni, jóval lassabban haladtunk a tervezettnél. Így is éppen, hogy eljutottunk Mosonmagyaróvárig, de sikerült, és ez a lényeg!
Gyors összefoglaló azoknak, akik most olvassák először a blogunkat: Egy hosszú-hosszú biciklitúrát terveztünk Koppenhágától Budapestig, egy teherbiciklivel (amit Koppenhágában vettünk meg) és egy összecsukható biciklivel (amit otthonról hoztunk). Adományokat gyűjtünk egy alapítványnak, akik mélyszegénységben élő embereknek segítenek az Ózd melletti Arlón. Vonattal utaztunk Budapestről Bécsbe, majd onnan tovább hálókocsival Hamburgig, ahol némi késés után továbbmentünk Koppenhágába a teherbicikliért. Körbejártuk a teherbickli-műhelyt, olyasmi volt, mint a Porsche múzeum, csak lelkifurdalás és benzinszag nélkül. Este hat körül hagytuk el Koppenhágát, csúcsforgalomban, ami ott persze tömött bicikliutakat is jelent. Szokinak kicsit bele kellett jönni a teherbicikli vezetésébe, de hamar felvette a ritmust. Egész éjjel tekertünk Gedser felé, először Koppenhága elővárosain át, használtautó-kereskedések, kínai éttermek és pizzázók mellett, lakberendezési magazinba illő házak között. Az országúton folytattuk tovább a sötétben, élvezve a széles útpadkát és az elmaradó forgalmat. Időnként megálltunk egy-egy müzliszeletre – menet közben nem nagyon tudtunk enni, a cargobringa kormányát nagyon is két kézzel kellett fogni. Sorban hagytuk el az éjszakában az állófűtésre kapcsolt kamionokat, amelyekben jóízűen aludtak a sofőrök. Átkeltünk a Storstrombroen régi hídján, ami valami furcsa posztapokaliptikus filmre emlékeztetett a lámpák végtelen sora a rozsdás vasszerkezeten az óriási szélviharban, már-már havas esőben. Ahogy haladtunk tovább Gedser felé, sorban elhaladtak mellettünk a komp felé azok a kamionok, amiket útközben elhagytunk. Reggel hat körül értünk a kompállomásra, ami késő volt már ahhoz, hogy aludjunk egyet a hajó indulásáig. A szél elől bebújtunk az állomás épületébe, felmelegítettünk egy konzervet és vártuk a sorsunkat. Ez volt az első nap.
Felhajtottunk a biciklikkel a kompra, leparkoltunk a kamionok között, és felmentünk az utastérbe, ahol töltőre tettük a telefonokat és powerbankokat, majd próbáltunk aludni egy kicsit. A két és fél órás kompút bőven kevés volt ahhoz, hogy az éjszakát pótolja, de legalább egy kicsit összeszedhettük magunkat. Fényes nappal lett, mire kikötöttünk Rostockban. Elindultunk dél felé, amerre a navi mutatta, az első pihenőnél kicsit kipróbáltam a teherbringát. Tényleg nagyon szépen megy, de nagyon örültem, hogy nem nekem kell hazáig. Megálltunk egy boltnál reggelizni, és tekertünk tovább, remélve, hogy estére elérjük Berlint, 260 km-el arrébb. Hamar kiderült, hogy ez nem reális. A szél egyre erősebben fújt szemből, és az úton újra és újra komoly kaptatók jöttek, ahol a legkönnyebb fokozatba kellett kapcsolni és csak nagyon lassan tudtunk haladni. A 96-os főúton, vagy mellette a bicikliúton haladtunk Mecklenburgon át, kerülgettük egymást a kamionokkal, meglehetősen álmosan. Szerencsére Teterow után elhagytuk a főutat, megkerültük a Remplin-i tavat, és úgy döntöttünk, hogy pihenünk egy kicsit. Találtunk egy szárazabb foltot a tóparton az árvízjárta tájban, kiterítettük a hálózsákokat, és aludtunk két órát napnyugtáig. Szóltunk a berlini barátunknak, hogy aznap este már biztosan nem érünk oda, és tekertünk tovább. Az útvonalunk felvezetett egy dombhátra, majd tovább a tóhátságon keresztül mindenféle mellékutakon. Az egyik út először szokatlanul kátyús volt, aztán murvára váltott a burkolat, majd egy pocsolyákkal tagolt homokos földúton találtuk magunkat. Amikor aztán a cargo bike lánca és váltója elmerült egy különösen mély pocsoláyban, meg kellett állnunk tisztítani és olajozni, majd vissza is fordultunk, és kerülővel mentünk tovább. Kanyargós utakon, elhagyatott kis falvak között mentünk tovább, látszólag minden határozott irány nélkül. Időnként még a látóhatáron sem volt fény – nem is tudtam, hogy Európa közepén vannak ennyire gyéren lakott vidékek. A táj gyönyörű volt, hullámzó dombokkal, óriási tölgyfákkal, de nagyon figyelünk kellett az útra, mert sok volt a macskavővel, vagy akár nagy gömbölyű kavicsokkal burkolt szakasz. A Birdy rugózása nekem sokat segített, de hosszú és nehéz Bullittal keményen meg kellett dolgozni. Éjfél körül vertünk először sátrat az erdőben egy Bocksee nevű kis falu közelében, és egy gyors tésztafőzés után végre nyugovóra tértünk.
Harmadnap még hálózsákban fekve megfőztünk egy zabkását, majd lebontottuk az éjszakai esőtől vizes sátrat, és tovább szeltük a dombokat Neustrelitz felé. Neustrelitz egy szép kis városka, van benne egy nagy kastély a hozzá tartozó épületekkel; itt már határozottan megkönnyebbülést jelentett, hogy visszatértünk a főútvonalra, ami egyértelműen Berlin felé vezetett. Főztem egy tésztalevest, amíg Szoki bevásárolt, utána már jobban esett a tekerés a rossz idő dacára. Neustrelitz után visszatértünk a 96. számú főútra. Mint később kiderült, ezen az úton haladtunk kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen a cseh határig. A táj kisimult, de kitartott a szembeszél. Ennek ellenére bíztatóan haladtunk faluról falura, időnként betolva egy-egy müzliszeletet meg pár korty izoitalt. Elhagytunk egy régi kilométerkövet, ami büszkén hirdette, hogy Berlin már csak ötven kilométer. Este hat táján értük el Berlin külvárosát, ami nem is lett volna olyan rossz időzítés, ha a városban akartunk volna éjszakázni, de mivel már így is egy nap csúszásban voltunk az útitervhez képest, úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a lehetőséget, hogy szobában aludjunk, átvágunk Berlinen és majd a túloldalon táborozunk valahol. Abban reménykedtünk, hogy az épületek nyújtotta szélárnyék, a városban talán megbízható Google Maps navigáció és a jó bicikliút-hálózat lehetővé teszi, hogy egy-két óra alatt átjussunk a német fővároson. Hát, működött is a dolog, de lassabban, mint ahogy elképzeltünk. A legrövidebb út itt is a dombokon át vezetett, a bicikliutak sokszor földes vagy murvás, pocsolyákkal borított erdei ösvények voltak, a városi bringautak pedig a járda szélére voltak felfestve, de folyton benyomultak alulról a fák gyökerei és oldalról a parkoló autók. Szoki vágott egy fenékdeszkát a teherbringa elejébe egy eldobott műanyag plakátból. Megálltunk egy kebabosnál egy jól megérdemelt vacsorára. Ahogy kezdett későre fordulni, fokozatosan ritkult a forgalom, mi pedig elértük a város közepén a Spree hídját és a Bundestag épületét. Néhány gyors fotó után újra hegynek fölfefelé tekertünk tovább. Este 11 körül megálltunk egy benzinkúton, immár Berlin déli szélén. Itt feltöltöttük a kulacsainkat, bekevertünk még egy adag izoitalt, és rákerestünk a legközelebbi táborozásra alkalmas erdőfoltra. Úgy döntöttünk, még tekerünk egy darabig, és összesen több, mint kétszáz kilométert gyűjtünk be aznap. Ahogy egyre később lett, elfogytak az autók teljesen, és már egymás mellett, beszélgetve tekerhettünk a kihalt éjszakában. Előkerültek a túrázós sztorik, a hosszútávú versenyek taktikája és az élet nagy kérdései. Baruth városa után meglett a várva-várt erdőfolt, és hajnali kettő körül aludni tértünk. Ez volt a harmadik nap.
A negyedik napon már reggel esett, de ripsz-ropsz elpakoltuk a sátrat és eltekertünk az első benzinkútig. A szél megint szembe fújt, és az arcunkba csapta az esőt, ahogy küzdöttünk a méterekért. Szerencsére nem volt nagy forgalom, és nagy dombok sem akadályoztak minket délelőtt, úgyhogy órákon át tekertünk és tekertünk, szó nélkül hallgatva a zajnak és a csendnek ezt a furcsa egyvelegét. Azóta is a fülemben van, ahogy egy-egy szélroham dúdol a biciklicsengőm résében. Kezdtünk éhen halni, mire találtunk egy kis pékséget egy Schlabendorf am See nevű faluban. Itt mintha megállt volna az idő: úgy nézett ki a bolt, minta egyenesen az 1960-as évekből maradt volna itt, a falon a tulajdonos pékmesteri gyémántdiplomájával. Behúzódtunk az eső elől, elköltöttük a maradék készpénzünket, és rámoltuk befelé a szendvicseket és péksütiket, mintha nem lenne holnap. Elképesztően finom volt. Az út következő szakasza ismét hegynek fölfelé vitt, a Calauer Schweiz-nek nevezett kis tájegységbe. Ez egy pici kis hegység nagyon meredek oldalakkal, gyönyörű erdőkkel és romantikus kicsi tavakkal. Mi nem annyira értékeltük, mert leginkább a meredek utak jutottak most belőle. Szokinak nagyon megfájdult mindkét térde, de nem volt választásunk, haladnunk kellett, ha lassan is. Feltekertünk a hegytetőre, és megálltunk egy kis uzsonnára, majd óvatosan gurultunk lefelé a túloldalon. Egyre nehezebb lett a dolgunk. Próbáltunk aludni kicsit egy buszmegállóban Barzig szélén, de ez nem sokat segített. Folytattuk az utat tovább az autópályával párhuzamosan, majd egy rekultivált barnaszén-bánya kopár vidékén. Itt egy dombtetőn találtunk egy esőbeállót két széles paddal, úgyhogy előkaptuk a hálózsákokat és nyugovóra tértünk, délután öt körül. Amikor besötétedett és Szoki térdei még mindig nagyon fájtak, úgy döntöttünk, hogy itt maradunk éjszakára. Megettük a csodapék maradék szendvicseit, befészkeltük magunkat a hálózsákokba, és Szoki már aludt is. Én elég sokat forgolódtam, próbáltam végiggondolni, hogy lehetne feladni a túrát és valahogy vonattal hazahozni a teherbiciklit. Így ért véget a negyedik nap.
Az ötödik napon meglehetősen korán ébredtünk. Egészen pontosan az éjszaka közepén amikor egy nagy kutya rohant felénk mennydörgő hangon ugatva. Szerencsére a gazdája meghallott minket, visszahívta a kutyát, és minden rendben volt. Hajnalban, amikor legközelebb felébredtünk, Szoki már sokkal jobban volt, úgyhogy hamar összekaptuk a cuccainkat és elindultunk, elhagyva a bányát, befelé Spremberg városába és tovább Zittau felé. Ez a vidék a valamikori Kelet-Németország egyik fontos iparvidéke volt, tele van nagy erőművekkel, felhagyott bányagép-gyárakkal, és nagy becsben tartott ócska veterán autókkal. Még keveréket is lehet kapni a benzinkúton. Megint változott a táj, ezen a vidéken régen lengyelek laktak, úgyhogy megjelentek a szobrok, kápolnák, keresztek az út mentén. A szél javult, de megnőttek a dombok. Egy Schwarzadler nevű helyen bekaptunk egy gyors diszkontáruházi ebédet, majd elkezdtünk kapaszkodni a szerpentinen Bautzen felé, ami az utolsó nagyobb város volt a cseh határ előtt. Nemsokára valóságos hajtűkanyarokkal kellett megküzdenünk, de Szoki átrágta magát a hágón, és volt egy kis időnk élvezni a lejtőt Zittau felé. Nagyon szép, romantikus tájakon jártunk favázas házak között, patakok mellett, barátságosan integető emberekkel. Bizony hamar megtanultuk, hogy nem mindegy, merre folyik a patak – velünk egyirányba jót jelent, velünk szemben közeledő emelkedőt. Zittau csak egy villanás volt az úton, kipipáltuk Lengyelországot is hamar, de a cseh határon megálltunk egy szelfire, hiszen már nagyon régen vártuk ezt a pillanatot. Az út újra hullámvasútra hasonlított Hradek nad Nisou felé, majd egyenletes emelkedőre váltott. Hosszú nap állt mögöttünk, de jó volt a hangulat, megint fogyott a forgalom és egyre szebb lett a táj. A folyó viszont gyanús volt: az egy dolog, hogy szembe folyt, de nagyon bő vizű volt ahhoz képest, hogy mindjárt a vízválasztónál kéne lennünk. Elértünk egy kisvárost látszólag a hegytetőn, majd nemsokára Liberecben voltunk. Itt megint a legrövidebb utat követtük, lehetőleg bicikliúton, de ez hajmeresztő emelkedőket jelentett mindenféle kis utcákon. Szokinak időnként tolni kellett a biciklit. Eleredt újra az eső, és a város csak nem akart véget értni. Egy benzinkútra húzódtunk be szendvicset enni, majd másztunk, másztunk felfelé a főgerincig. Egy röpke pihenő után hosszú lejtő következett, majd találtunk egy nem túl idilli táborhelyet Hodkovice nad Mohelkou közelében, az autópálya, a folyó és a hegyoldal között. Esőben vertük fel a sátrat. Így ért véget az ötödik nap.
A hatodik nap reggelén minden nyirkos és ködös volt, de legalább nem esett az eső. Indulás előtt főztünk egy tésztát, élveztünk pár jófajta lejtőt, aztán kezdődött a hullámvasút. A napsütésben felmásztunk egy fennsíkra és élveztük a gyönyörű tájat, sőt, egy ideig még a napelemes töltőt is teszteltük. Megálltunk egy kis kápolnánál, amelyet a königgrätzi csatában elesett tisztek emlékére építettek. A hegyek már a hátunk mögött voltak, a nap lassan lement, ahogy faluról falura tekertünk. A kerékpárút-hálózat kis mellékutakon vezetett, néhol sok kátyúval, de forgalom alig volt. Nagyon élveztük, kivéve persze a fájdalmat és a fáradtságot. De jól haladtunk. Estére egy újabb emelkedő állt utunkba, nem túl meredek, de elég hosszú. Úgy terveztük, hogy az útvonal egyik magaslatánál, egy Miretice nevű kis falu melletti erdőben lévő esőbeállóban töltjük az éjszakát, és ahogy közeledtünk, úgy számoltuk a kilométereket és a hátralévő szintet. Az esőbeálló nem volt túl jó, de a közelben találtunk egy helyet a sátorveréshez. Így ért véget a hatodik nap.
A következő nap lett volna az utolsó az eredeti tervünk szerint, de éppen két nap késésben voltunk. Reggelre még némi emelkedőre számítottunk, egészen az útvonalunk legmagasabb pontjáig, a Duna-Elba vízválasztóig, de előbb még jókat gurultunk Hlinsko városáig. Álmos vasárnap reggel volt, de találtunk egy nyitott boltot, így beszereztük a már szokásosnak mondható péksüteményeket reggelire, elfogyasztottuk, miközben a körülöttünk sétáló kutyásétáltatókat figyeltük. Ezután egész nap csak hullámvasutaztunk. Szerencsére az időjárás rendben volt és a legtöbb úton alig volt forgalom, így felvettük a ritmust: felkapaszkodunk az emelkedőkön, a csúcson szusszanásnyi szünetet tartunk és a következő emelkedőig olyan gyorsan száguldunk lefelé, ahogy csak tudunk. Az utakat néha levelek, fenyőtűk vagy kavicsok borították, így nagyon óvatosnak kellett (vagy kellett volna) lennünk, de muszáj volt haladnunk. Egy gyönyörű barokk főtérű kisvárosban megálltunk egy kebabosnál és a valaha látott legnagyobb és legfinomabb pita volt a jutalmunk, amit valaha láttunk: csordultig hússal, két kézzel is nehéz volt megenni. Az egyik hegycsúcs lehetett a régóta várt legmagasabb pont, de nem volt semmilyen erre utaló jelölés, a hegyek csak lassan kezdtek megnyílni, a falvak egyre nagyobbak lettek, újabb emelkedők és lejtők után egy egyenes és széles autópályán találtuk magunkat Brno felé közeledve. Itt a navigáció megtréfált minket (az út annyira új volt, hogy nem volt rajta a térképen), rákanyarodtunk a körgyűrűre, de mivel a kerékpározás nem volt tiltva, örültünk a kilométereknek és óvatosan tekertünk a padka mellett a következő lehajtóig. Brno határában döntés előtt álltunk: felszállhatunk egy Budapestre tartó vonatra, feladhatjuk a további utat és következő nap még mindig van egy kis időnk regenerálódni. Az állapotunk alapján ez volt az ésszerű választás, de sietnünk kellett, hogy elérjük a vonatot. Itt látszott a bringák nagy előnye: egy gyors teherbicikli és egy kis összecsukható kerékpár egyaránt ideális jármű a nagyvárosi forgalomban, így időben odaértünk az állomásra. Itt azonban kellemetlen meglepetés várt ránk: a Budapestre tartó vonatra, illetve a nap utolsó vonatára már nem volt kerékpáros helyjegy. Itt kellett volna maradnunk éjszakára, még akkor is, ha másnap reggel haza akarunk menni. Budapest még mindig több mint 250 kilométerre volt, újabb emelkedőkkel és egy hosszú sík tekeréssel. Úgy döntöttünk, hogy újratervezünk: remélve, hogy Mosonmagyaróváron, a Brünnhöz legközelebbi városnál érjük el Magyarországot. Ez azt jelentette, hogy elkerüljük a nagyobb dombokat a Morava folyó mentén tekerve – látszólag könnyű feladat. Betértünk egy autentikus kocsmába, hogy feltöltsük a vízkészleteinket és még sört is vettünk, hogy megünnepeljük a túra utolsó estéjét. Pouzdrany falu közelében találtunk egy békés kis rétet egy tótól nem messze és egy nagyon hosszú nap után felvertük a sátrat, élvezve az instant tésztát és a söröket. Így ért véget a hetedik nap.
Reméltük, hogy viszonylag gyorsan véget ér az utolsó nap, ezért korán keltünk. A szél azonban korábban kelt és ismét az arcunkba fújt. Minden kilométerért keményen meg kellett küzdenünk, de a táj igazán szép volt, ahogy a Morava-síkság felett felkelő nap fényében úszott. A dombok, a fák, a szőlőültetvények (az első szőlőtőkék, amiket az út során láttunk) mind feltűnően ismerősnek tűntek, már emlékeztettek Magyarországra. Átkeltünk a Nové Mlyny-i tavon egy gáton és hídon, felmásztunk a közeli dombok peremére, hogy ismét megálljunk egy jól megérdemelt reggelire a falusi boltban. Breclav-on keresztül folytattuk utunkat dél felé, lassan haladva a szembeszélben, számolgatva, hogy reális-e, hogy időben megérkezünk az utolsó vonat indulásáig Mosonmagyaróvárra. Megkerültük Breclavot és beléptünk Ausztriába, dél felé haladva, miközben a szél egyre erősebbé és erősebbé vált. Hohenau an der March után átléptük a szlovák határt, egyre közelebb kerülve Magyarországhoz. A kerékpárút egy gyönyörű és nagyon sík árterületen vezetett keresztül, rétekkel és ligetes fákkal, de mi elsősorban a fákkal és épületekkel törődtünk, amelyek rövid ideig menedéket nyújtottak a szél elől. Ismét kezdtünk felgyorsulni. Az autópályán Pozsony felé haladva, egy gyors benzinkutas szendvicsebédet fogyasztottunk, majd megérkeztünk a szlovák fővárosba. Ez újabb hegymászást hozott, részben nagyon rossz állapotban lévő kerékpárutakon. Nehezen tudtuk tartani a sebességünket és a vércukorszintünket, de kora estére átkeltünk a Dunán és a hegymászásnak is végleg vége lett. A napszakot és a hátralévő GPS-tracket összevetve megállapítottuk, hogy az utolsó vonatot elérhetjük, ha tartjuk a tempónkat. Alig vártuk, hogy megérkezzünk, így a Dunától délre eső sík kerékpárutakon igazán jó tempót diktáltunk. Az utak szélesek voltak, alig voltak autók, felváltva tekertünk elöl, hogy megtörjük a szelet, és hátul, hogy kicsit szélárnyékban pihenhessünk. Cunovó-nál végre átléptük a magyar határt, sikeresen teljesítve küldetésünket, hogy hazahozzuk a teherbiciklit. Mosonmagyaróvárig még volt hátra vagy 15 kilométer, de a kerékpárutak jók voltak és motiváltak voltunk. Így annak ellenére, hogy megálltunk fotózni a felkelő holdat, jó időben megérkeztünk, nem is az utolsó vonathoz, hanem az azt megelőzőre. A vasútállomáson a városban lakó barátunk fogadott minket, haraptunk egyet és gond nélkül megvettük a kerékpárjegyeket az automatából. A vonat begördült, sikerült felpakolni a teherbiciklit és az étkezőkocsiban egy-egy pár virslivel ünnepeltünk. Fél órával éjfél előtt érkeztünk meg a Keleti pályaudvarra, ezzel lezárva a nyolcadik napot.
Mint kiderült, a 15 km/h átlagsebesség túl ambiciózus terv volt. Ritkán értünk el 10 km/h feletti átlagsebességet (a megállásokkal együtt), és több mint 1000 kilométeren ez nagyban változtatott a dolgokon. Szerencsére a főnökeink rugalmasak voltak és kivehettünk egy plusz szabadnapot, az út lerövidítésével kombinálva ez lehetővé tette, hogy hazaérjünk Magyarországra. A navigáció nagyon szépen működött, bár talán a legrövidebb út nem volt optimális választás és jobban jártunk volna, ha a kevésbé mászós főutakat követjük. De ezt már sosem tudjuk meg, és örülünk, hogy láttuk ezeket a gyönyörű tájakat. Pozitívan csalódás volt Csehország és Szlovákia kerékpáros infrastruktúrája: a kerékpárutak ki vannak táblázva és nagy hálózatot alkotnak, még a főutakon is gyakran van külön kerékpársáv, a legtöbb városban is vannak kerékpárutak. Az elektronika tette a dolgát, de a fotók kezelése akadályt jelentett: Szoki nagy fényképezője nem tudott csatlakozni a telefonjához, csak az enyémhez, aminek újabb Android verziója volt. A kamerám nem tudott csatlakozni a telefonomhoz, csak Szokiéhoz, mert az alkalmazás régebbi verzióját használta. Feltöltöttük a képeket a Google Fotókra, de ezt az én fiókomon keresztül kellett megtenni, mert Szoki fiókja tele volt. Így a fényképezőgépemről letöltött képeket a feltöltés előtt Bluetooth-on keresztül kellett átküldeni a telefonomra. Mindez rengeteg energiába került és nagyjából az ötödik nap után (ne feledjük, hat napra terveztünk!) be kellett osztanunk a power bankokat. Először a kerékpár lámpáit töltöttük fel, majd a GPS-t és a nyomkövetőt, végül, ha még maradt szufla a powerbankokban, a telefonjainkat. A kerékpártáskáink és a teherbiciklire hozott vízálló kajakos táskák szépen tették a dolgukat, a sok eső ellenére sem volt vizes a felszerelésünk. Kiderült, hogy jó választás volt a benzinfőző helyett gázfőzőt vinni: a hőmérséklet nem volt olyan alacsony, így a gázfőző szépen üzemelt és gyakorlatilag minden főzést a sátorban ejtettünk meg, ami egy benzinfőző esetében túl veszélyes lett volna. Emlékszem, azt fontolgattuk, hogy egyáltalán nem viszünk sátrat, de az, hogy nálunk volt, nagy rugalmasságot adott számunkra. A négyszemélyes sátor elég nagy volt ahhoz is, hogy az összes téli felszerelésünk elférjen benne.
Eddig mintegy 250 000 forintot sikerült összegyűjtenünk, és úgy tűnik, hogy egy használt kerékpárokból álló adomány is úton van. Ez lehetővé teszi az Elfogadlak Alapítványnak, hogy fejlesszék a műhelyüket és néhány kerékpárt is vásárolhatnak Arlón, ahogyan azt reméltük. Végezetül bízunk benne, hogy ez a téli kaland meggyőzi majd olvasóinkat, hogy újragondoljátok az utazásaitokat és többször pattantok kerékpárra. Jó utat és hátszelet!