Happy end

Könnyű napra számítottunk. Nincsenek hegyek, nem esik az eső, sima ügy, nem? Hát, megint tévedtünk. Párás hajnalban indultunk, de hamar feltámadt a szél, és nemsokára megint úgy éreztük, mintha hegynek fölfelé haladnánk. Átkeltünk egy töltésen és egy hídon egy nagy halastavon a ragyogó napsütésben és süvítő szélben – hasonló volt, mint az éjszakai átkelésünk a hídon Dániában, de mégis egész más. Megálltunk egy közértnél reggelizni, és kapkodni kellett a csomagolások után, hogy el ne vigye őket a szél. Felkapaszkodtunk a Devin-i dombra (ami nem azonos a Dévényi várheggyel!), és egy hét után először láttunk mészkövet. De a szél még mindig egyenesen szembe fújt. Először azt reméltük, hogy eláll. Aztán lelassultunk, legkisebb fokozatban kitekerve a métereket. Aztán kiszámoltuk, hogy ha így haladunk, nem érjük el az utolsó vonatot hazafelé Mosonmagyaróvárról.
Átkeltünk az osztrák, majd a szlovák határon, de a szél még mindig szembe fújt. Gondolkoztunk, hogy feladjuk-e Pozsonyban, vagy hogy különváljunk, hogy legalább én időben hazaérjek.
De mindkét megoldás rossz lett volna, így csak az maradt, hogy mégis végignyomjuk együtt. Ez nekem is kőkemény volt a kicsi biciklivel, de Szokinak végképp minden csepp energiáját igénybe vette. Én mentem elöl, ő sokáig valamivel hátrébb tekert. Olyan volt, mint valami furcsa szuperhős, ahogy a lobogó láthatósági mellényében fogta a kormányt és tekert, előtte pedig, mint valami furcsa repülő szőnyeg, haladt a cargo bike. Déltájban megkordult a gyomrom, úgyhogy beugrottam egy benzinkútba szendvicsért meg kofoláért, amivel ki is értem, mire Szoki felbukkant. Ezt gyorsan betoltuk, és már mentünk is tovább. Valami 30 km-el Pozsony előtt, amikor azt hittem, Szoki messze mögöttem van, váratlanul megelőzőtt. Összeszedtem minden erőmet, hogy felvegyem a tempóját és a szélárnyékába kerüljek, és nemsokára Pozsonyba érkeztünk. Pozsony dombokra épült, úgyhogy itt már a szélen kívül az emelkedőkkel is meg kellett küzdeni. Megálltunk egy áruháznál, ettünk gyorsan néhány péksütit, és már mentünk is tovább a városon át, a főúton. Ahol lehetett, átváltottunk a bicikliútra, de ez nem vált be: szörnyű kátyús volt, és egy lépcsőben végződött. Le kellett cipelni a bringákat.
Innen már könnyebb dolgunk volt, végiggurultunk a sétálóutcán, és máris az egyik Duna-hídon találtuk magunkat. Igen, átkeltünk a Dunán Pozsonyban, azzal a biciklivel, amit Koppenhágából hoztunk egy hete.
Újra átszámoltuk az időtervet, hogy biztosan elérjük Mosonmagyaróváron az utolsó vonatot. Itt már az látszott, hogy 10km/h átlaggal is elérjük. Ráfordultunk a Duna melletti kerékpárútra, és elkezdtünk egyre gyorsabban tekerni, felváltva vezetve a kétszemélyes bolyunkat. Itt már tényleg apai-anyait beleadtunk, a lejtőket kivéve az egész túrán nem hoztunk össze még ilyen tempót. Mindketten kicsit mámorosak voltunk a sebességtől és az izgalomtól, és nagyon el akartuk érni a vonatot. Az sem érdekelt, hogy a szél még mindig szembe fújt.
És akkor egyszercsak megláttuk a kis táblát, ami a határt jelezte. Magyarországon voltunk! Sikerült a túra, elhoztuk Magyarországra a cargo bike-ot!
Tartottuk az őrült tempót, de megálltunk holdkeltét fotózni egy pár percre. Mosonmagyaróvár gyönyörű volt, de üres, hiszen már mindenki aludt. Azaz hogy csak majdnem mindenki: egy régen látott közös barátunk várt az állomáson. Még majdnem egy óra volt a vonat indulásáig. Az automatából sikerült jegyet vennünk, meglett a bringás helyjegy is. Befutott a vonat, felszálltunk némi erőlködés után. A cargo bike hossza alig kevesebb, mint a vasúti kocsi szélessége, de megoldottuk baj nélkül. Bekaptunk egy könnyű vacsorát az étkezőkocsiban, és most nemsokára Budapestre érkezünk.