Hullámvasút Liberecben

A határ utáni nagy emelkedő után könnyű menetben reménykedtem. Kitaláltam, hogy a határ valószínűleg a vízválasztó lesz és akkor végre mehetünk le, le, le és le, és egy időre elfelejthetjük a hegyeket. Nos, tévedtem. Liberec városa egy olyan medencében fekszik, amely nyilvánvalóan észak felé folyik le. De még előtte is ki kellett bírnunk néhány igazán meredek utcát, ahol a kijelölt kerékpárút elkerüli a forgalmas főutat. Némelyik olyan meredek volt, hogy Szokinak le kellett szállnia és tolnia kellett a teherbiciklit. Elkezdett esni az eső, és néhány óra óta már sötét volt. Megálltunk enni egy benzinkútnál, örültünk, hogy valódi székekre ülhettünk. Amikor összeszedtük az energiát a folytatáshoz, folytatódott a hullámvasút. A pálya többször átment a vasút és az autópálya felett valamint alatta, majd kivezetett a városból. De persze megint csak felfelé. A zuhogó esőben másztunk és másztunk felfelé, majd egy buszmegállóban megálltunk egy gyors pihenőre. Kísértésbe estünk, hogy ott éjszakázzunk, de úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk.

A térkép szerint a főgerinc egy kilométerre lenne és körülbelül 100 métert kellene megmásznunk. Elértük a varázslatos helyet és elindultunk lefelé. A folyó egy keskeny szurdokban folyt, az autópálya a völgyben haladt, itt-ott keresztezve azt, a mi kis utunk pedig a kettő között haladt. Láttam Szoki fényszóróját jobbra-balra villogni, ahogy hiába keresett alkalmas táborhelyet. Be kellene érnünk azzal, hogy az egyik autópálya hídja alatt éjszakázunk? Nagyon zajos, de legalább száraz. Végül este 11 után találtunk egy kis lapos oldalvölgyet és rekordidő alatt felállítottuk a sátrat.

Reggelre már nem esett az eső. Korán keltem és megmártóztam a patakban – mindenképpen megérte, hiszen már majdnem egy hete nem zuhanyoztam. A sátorban a tábori tűzhelyen instant tésztát főztünk, nem szívesen hagytuk el a hálózsákunk melegét. De aztán minden készen volt, összepakoltunk és elindultunk lefelé. Néhány kilométer után újabb hajtűkanyarokból álló emelkedő jelentett kihívást, de utána a hegyi fennsíkon való sima száguldás jutalmazott minket. Aztán kisütött a nap. Tisov felé még egy gurulás lefelé, majd újra kezdődött a hullámvasút, meredek kis sikátorok és mellékutak fel és le. Egy vasúti átjárónál a biztonsági sín olyan szűk volt, hogy a hosszú Bullittal nem lehetett bevenni a kanyart. Az első kereket beékeltük a kanyarba, Szoki pedig felemelte a bicigli hátulját és átemelte a korláton. De sok-sok emelkedő és mélypont után végül a 35-ös útra értünk, amelyen a következő órákban haladunk. Ez az út széles, a forgalom rendben van, de azért elég sok dombre fel kell mennünk.